kilencedik művészeti ág

Örömmel látom, hogy a képregényekkel szembeni nagy társadalmi lefitymálás olvadozik, mint eltévedt jéghegy Kongó partjainál. Ennek e jótékony folyamatnak egyik legfőbb mozgatórugójának a filmadaptációk sikerét sejtem. Erről filozófálgatnék.

Tegnap azt olvastam az egyik hírportálon, hogy a képregényvilág stilizált világ, és ezt zseniális mondatnak tartom, ugyanis képi, történetbeli és karakterisztikai síkon is általános a végletesítés, amit ha jól csinálnak nem lesz szükségszerűen együgyű. Gondoljunk csak Bruce Wayne-re, a tragédia gyötörte, magányos lélekre, aki egyharmad részt tragikus figura, egyharmad részt playboy és egyharmad részt Zorro. Ez az alap egyszerűsége ellenére annyira kifejező, annyira hatásos, és annyira lehet rá építeni, hogy nem véletlen a bőregér töretlen népszerűsége.

De ha jöhetek még egy lerágott csonttal, akkor Pókember jut még eszembe, aki Bruce-hoz hasonlóan megtapasztalhatta, hogy az élet nem habostorta. Közös bennük, hogy bár eddig is voltak filmadaptációk, de az elmúlt évtizedben sikerült olyan mozgó művekbe rakni őket, amik jelentős hatással bírtak a modern kultúrára. Személy szerint én azt is bírom a képregényfilmek legutóbbi hullámaiban, hogy nem egyszerűen megfilmesítik a sztorikat, hanem képi világban is a képregényszerűségre törekednek, nem feltétlenül a színvilággal, hanem például a kamerák látószögével, ezzel egy kicsit hibrid műfaj van kialakulóba, ami persze jobbára film, de azért valahol képregény is.