A gyermeki fantázia nagyszerűsége közismert tény, a nagyszerű fantázia elérésére és egyben ábrázolására pedig az elmúlt években sok érdekes kísérlet született, például a Narnia című könyvsorozat. Neil Gaiman eddigi életpályája alatt már kristálytisztán bebizonyította, hogy rendkívüli történetmesélő, aki nem ismer határokat. A műfajok szabályszerűségeit pedig inkább nagybani vázlatoknak látja semmin kőbe vésett paragrafusoknak. A Stardustban pölö nagyon eredeti fényben világítja meg a tradícionális gyerekmeséket, a Coraline-ban gyakorlatilag irodalmi régészeti ásatást végez, a Farkasok a falban című munkájában egy valóságtól elrugaszkodott mese a mű, ahol a morál kemény alapokon nyugszik, de azért a kivitelezés nem nélkülözi a humort sem.
Az alapötlet a fáma szerint Gaiman legkisebb lányának, Maddynek a rémálmából jött, amelyben az ifjú hölgy farkasok hangját hallotta a falból. A feszkót a kedves papa úgy oldotta meg, hogy meséket mondott a kislánynak, amelyben a farkasok valóban ott vannak a falban, de ők a végén mindig leleményesen megmenekültek előlük. A kész mű sok fals nekifutás után született meg. A szemszög nagyon is gyermeki: a főhős Lucynak nem hisz senki, de ő felelősséget érez, hogy kedvenc játékát és persze családját megmentse az ordas falka elől.
Lewis Carroll-i hatásokra hivatkozva Gaiman egy abszurd álomországot alkotott, a kézenfekvőnek tűnő alternatív világ helyett. A képek és szavak viszonya is ezt a hatást erősíti. Tehát a gyermeki fantázia nem Tolkien módra van meglovagolva, sokkal absztraktabb a végeredmény, dehát a fantázia is absztrakt, vagy nem?
A grafikai elkövető, Dave McKean sokat próbált Gaiman illusztrátor, akinek a keze nyomán egy korszerűbb csodaországot kap az aktuális Alíz. Egyéni képi világa megágyaz az alaphangulatnak, ami intenzív, mókás, karneváli, ugyanakkor hátborzongató és idegenszerű is, összességében elmondható, hogy Dave szimbiózisa Gaiman írói vénájával tökéletes. Nagyon érdekes, hogy a könnyedség ellensúlyozza a parát, és a végeredmény az ellentmondásosnak tűnő ártalmatlan borzongás lesz, de ez az igazság.
A gyermek szülő általi tagadása már a Coralineban is jelen volt, de nem ennyire frappánsan. Lucy folyamatosan igyekszik figyelmeztetni a famíliát, de persze lepisszegik, így az események rohannak a tragédia felé, amelyet egyedül ő akadályozhat meg. A sztori érdekes háttérüzenete a családon belüli kommunikáció hiányának zord kritikája (újabb átfedés a Coralinnel.)
Persze mindenki tudja, hogy az egész nonszensz, de baromi nehéz lenne az olvasónak nem együtt érezni Lucyvel, itt jön ki a mű hatása leginkább. Az egész olyan mintha az Alíz csodaországbant HP. Lovecraft írta volna meg 2011-ben egy kövér spangli után. Finom...
I
Utolsó kommentek