Még egy magamfajta, sokat próbált képregényes róka is belefut néha olyanba amitől csattan az álla a padlón. Beteg cuccba. De miért is kell erről írni. Persze örök problémája minden alkotó embernek, hogy a jelen művészeti formák elfáradtak egy kicsit, az általános színvonal sehol sincsen magasan. Ennek a minőségi problémának mennyiségi okai vannak.
Annyi minden alkottak már, hogy kis túlzással már nincs sztori amit ne írtak meg volna, nincs akkord amit ne fogtak le volna, stb...Ha valaki újat és egyénit akar alkotni, annak szükségszerűen betegnek kell lennie. És persze ez fordítva is igaz, amit betegnek találunk az szükségszerűen újszerű, mert ha ellaposodott volna, akkor már nem akadna fenn senki rajta.
Ez persze nem feltétlenül szándékolt, én nem hinném, hogy az Ágoston a Nukleáris Baromfi készítői úgy ültek volna le, hogy a fent megújhodó szemléletet tartották volna szem előtt, egész egyszerűen csak kattant arcok a szó legjobb értelmében.
Ez a képregény burjánzik az ökörségben, a humorban, a meghökkentésben és az egyéniségben. Vannak itt zombi kofák, lerobbant pesti kocsmák ember méretű madárinfluenza vírusokkal, Koppány a menyét, borult dumák, még borultabb szituációk és persze a szükségszerű ősellenség a Saválló Selyemhernyó.
Az átlag képregényolvasónak kicsit erősnek érzem ezt a képregényt, de aki hajlik a groteszkre és a jó értelemben beteg dolgokra, az barom jól fog szórakozni...
Utolsó kommentek