A klasszik magyar képregények egyik díszpintyéről már bátorkodtam idef'sni pár sort, most egy újabb remekmű került kontár mancsomba. A Halálsugár az oposszum (impr.) tanúsága szerint 1962-ben jelent meg a népszabadságban. Nyilván nem volt akkor olyan jó itt az általános helyzet, de nekem mint későbbi generációs embernek igencsak csábítónak tűnnek a legendás idők, amikor a napilapokban képregényeket (és ilyen) képregényeket lehetett fellelni.
A Halálsugár szerzője egy bizonyos Tolsztoj (nem az...), és egyből fel kell dolgozni vele szemben egy nagyon komoly paradigmaváltást. Ez ugyanis egy minden ízében kalandos kémtörténet, némi együgyű tudományos fantasztikum szósszal nyakon öntve (btw: folyton éhesen írom e blogokat, ezért ez a sok konyhai allegória...), ami a fonák: az a szemszög.
Itt bezony egy délceg és talpra esett szovjet elvtárs a hős, aki egy őrült tudós mellett egy adag pénzéhes kapitalistát is orrba kell, hogy kompromittáljon surcija orrával.
A történetvezetés felett kissé eljárt ugyan az idő, az akkor még eredeti ötletekről százával húzták le mára a rókabőröket, meg van benne az a naivitás és lényegre törő, de nem túl pofátlan hatásvadászat, ami mondjuk a régi filmeknek is sajátja.
A grafika a nyers egyszerűség, és a pontosság jegyében készült, persze fekete fehérben. Elmondhatom, amit a Zöld Bolygó esetében is: e naiv kor naiv képregényesei számára a rajz nem cél, hanem eszköz, hogy lássuk is, ki hogy néz ki, kábé ennyi.
Műkedvelő bohémek, lelkes időutazók, retrofílingel megáldott sihederek és nosztalgiázni vágyó ex-jampik egyaránt megtalálják vele a számításukat, nekem is bejött, pedig én egyik sem vagyok...
Utolsó kommentek