Hamarosan eljő a nap, amikor az egyszeri ember fia/lánya egy laza kattintással beléphet a DC univerzumba. A Sony ugyanis elsejétől ingyenessé teszi a DC online-t, amelyben csak az extrák lesznek fizetősek.
Ugyanis az újkeletű fáma szerint a free-to-play MMORPG-ké a jövő. Aki perkál az nyomulhat több karakterrel, illetve több cucc közül mazsolázhat. Fuck yeah!
A
A kilencedik művészeti ág behatóbb ismerői biztosan vágják, ki is Jean Giraud, alias Moebius, aki a huszadik század egyik legnagyobb hatású alkotó embere. Egyedi stilisztikája a hetvenes években került a figyelem centrumába. Ridley Scott egyszer azt találta mondani, hogy a modern sci-fik mind magukon viselik a Mester keze nyomát, és valóban, nem csak mint inspiráció, a Tron, az Aliens és az Ötödik elem látványvilágát is ő fektette le. Alant egy link, amelyen az ő munkáiból szemezgethetünk, nagyon komoly gyűjtemény:
Tudom, tudom, most jelent meg a második rész. De én még csak most olvastam ezt. Szóval következzenek benyomások a Polgárháború első részéről...
A sztori
Az Új Harcosok nevű botcsinálta szuperhősbrigád szarvashibája folytán több száz gyerek leli halálát. Az eset nyomán pedig új rendelet lép életbe, mely szerint minden szuperhősnek fel kell fednie a kormány felé inkognitóját, és a Shield nevű szervezet keretei között folytatni hősi hivatását. A törvény megítélése megosztja a csodabogarakat.
Rendkívüli módon egy kocsmáról fogok írni, no para, nem perkál érte a hely, csak nagyon teccett, a neve Szóda!
A logo egy nem túl fantáziadús szódásszifon, de ez ne szegje kedvünket. Nem mondanám víkendre való partyhelynek, sokkalta inkább dukál egy hétközi, laza, dimi-dumizós estéhez. Maga a hely már 8 éve állja a város porát, és ahogy elnézem fütyül a válságra, mindig csordultig van, és nem véletlenül, van feeling rendesen.
Amiért bekerült a blogba, az az, hogy a klotyó képregényekkel van kidekorálva, így a magamfajta könnyen ott ragad egy kis időre...ideírhatnám hol van, de akkor hol maradna nektek a vidám guglizás lehetősége?
És amit a legjobban szeretek a helyben: amikor az asztaltársaságom elnézést kér, és meglátogatja a mosdót, akkor sem unatkozom. Felfelé nézve ugyanis kifogyhatatlan mennyiségű rejtvénnyel találkozunk: képregényekkel tapétázta ki a plafont az első üzletvezető, Dávid, aki Japánban volt pultos, és ott ragadt rá a manga-mánia. Kinyomtatta, felkenték, azóta lehet találgatni, a szövegbuborékba illesztett vonalkák mit jelentenek. Ha pedig lejjebb téved a tekintetünk, és meglátjuk a végtelen hosszúságú szódásüvegek sorát.
Hogy miért Szóda? Bocit, az üzletvezetőt idézve: "én a kezdetektől itt dolgozom, de fogalmam sincs".
A posztot Esti Kornél támogatta.
A Magyar Telekom olyant tett, amivel lecsillapította amúgy telekommunikációval szembeni apátiámat, Fantasztikus Vállalkozó címmel egy interaktív képregényjátékot indított.
Ez lényegében egy teszt, amely során a gikszeres szitukat megoldva (vagy elcseszve) boldog-boldogtalan megtudhatja, jó cégvezető lenne e, avagy sem. A grafikai kivitelezés nyíltan Korcsmáros Györgyre hajaz. A cég célja ezzel közelebb férkőzni a pehely, kis- és középsúlyú vállalkozók szívéhez...Nem hinném, hogy erre a célra tökéletesen megfelel, de én jól elvoltam vele...
A gyermeki fantázia nagyszerűsége közismert tény, a nagyszerű fantázia elérésére és egyben ábrázolására pedig az elmúlt években sok érdekes kísérlet született, például a Narnia című könyvsorozat. Neil Gaiman eddigi életpályája alatt már kristálytisztán bebizonyította, hogy rendkívüli történetmesélő, aki nem ismer határokat. A műfajok szabályszerűségeit pedig inkább nagybani vázlatoknak látja semmin kőbe vésett paragrafusoknak. A Stardustban pölö nagyon eredeti fényben világítja meg a tradícionális gyerekmeséket, a Coraline-ban gyakorlatilag irodalmi régészeti ásatást végez, a Farkasok a falban című munkájában egy valóságtól elrugaszkodott mese a mű, ahol a morál kemény alapokon nyugszik, de azért a kivitelezés nem nélkülözi a humort sem.
Az alapötlet a fáma szerint Gaiman legkisebb lányának, Maddynek a rémálmából jött, amelyben az ifjú hölgy farkasok hangját hallotta a falból. A feszkót a kedves papa úgy oldotta meg, hogy meséket mondott a kislánynak, amelyben a farkasok valóban ott vannak a falban, de ők a végén mindig leleményesen megmenekültek előlük. A kész mű sok fals nekifutás után született meg. A szemszög nagyon is gyermeki: a főhős Lucynak nem hisz senki, de ő felelősséget érez, hogy kedvenc játékát és persze családját megmentse az ordas falka elől.
Emitt egy érdekes interjú a Besenyő család képregény alkotójával, a L' art pour l'art társulat külsős tagjával Szászi Mónival, aki a család állatkerti kiruccanását helyezte a komik középpontjába. Nem köztudott, de alapból ő felel a Besenyő poénok nagy részéért, de ez most teljesen a saját projektje. A rajzoló Ilauszka Tamásra egy közös ismerős hívta fel a figyelmüket.
A teljes interjút az alábbi linken tanáljátok!
http://www.kultography.hu/2011/10/14/kepregenyben-is-megelevenedik-a-besenyo-csalad-interju-szaszi-monival/
Nem vág annyira a témába, de fő a változatosság, érdekes blogra bukkantam a közösségi oldalak profilképeiről. A teljes cikk itten található.
A profilképeknél a két fő, és egymással nem feltétlenül harmonikus viszonyt ápoló szempont a kreativitás és az azonosíthatóság. Kevesen tudják, de amikor külföldről jelentkezünk be érdekes újítás, hogy néhány ismerősünk azonosításával tudunk belépni, elkerülendő, hogy idegenek garázdálkodjanak a facsénkon. A LinkdInben kevésbé duhajkodik a kreativitás, ott inkább a lehető legelőnyösebb arckép style dívik.
A facebookon sok alfaj létezik: alapértelmezett (árnykép, aki szégyellős, vagy fütyül a dologra), önarckép (itt már lehet kivagyiskodni, menő cuccok, pózolás, sokszor tükörből), másokkal együtt (társaságibb lényeg, haverok, barát, barátnő, nagyi, stb..), gyerek (akik büszkék), rajzfilmfigura (no comment), logo (melómániás hiénáknak), partyfotó (nem feltétlenül bölcs dolog), nemaktuál (20 évvel ezelőtti önmagunk, na ne már), photosoppolt (brrr)
Tény, hogy a cucc sok mindent elárul rólunk. Na davaj a facebookra...
Ez egy meglepően jóra sikeredett adaptáció. Az eredeti 1904-ben jelent meg, egyike volt Verne utolsó műveinek, számomra mindig érdekesek voltak a letűnt korok science-fiction-ei. A világ urának sztorija persze valahol megmosolyogtatja a jóravaló képregényes arcot, elvégre egy olyan gép körül forog, amelynek végsebessége eléri a 200 km/órát is, és ez olyan nagy dolog, hogy a világuralomra törő célok egyik komoly eszköze lesz. Gurul is, repül, is, úszik is, stb...
Összességében a sztori kicsit pesszimista a jó öreg "Gyulától" megszokottakhoz viszonyítva, de azért persze a célközönség nem megy 14 év fölé. Ez látszik a rajzok stílusán és a dialógusok színvonalán is, amelyek lehetnének jobbak, de azért messze vannak a szellemi nihiltől is. Ez a képregény helyes, aranyos, izgi, nem egy világrengető cucc, de egy ezrest megér, ha van a közelben kölök, nekik tetszeni fog.
Utolsó kommentek